Csak az igazán lusták miatt csináltuk meg idén is év végi összegző listánkat (2010, 2011, 2012), hiszen 2013-ban is MINDEN HÓNAPBAN ALBUMAJÁNLÓZTUNK novemberig, tessék csekkolni King Krule-tól David Bowie-ig. Mindegyikünk véleményét tükrözi valamennyire, de egyikőnkét sem teljes egészében, íme a szigorú önmérséklettel 15-re korlátozott gyűjtemény fordított ABC-sorrendben, hogy ne az Arctic Monkeys-album tűnjön a legjobbnak. Ja, és a végén magyarokat is említünk. (Kedvenc számainkat tartalmazó mixeinket ITT találod!)

TV Ghost - Disconnect - 2013

Az indianai Lafayette-ből származó TV Ghost a Cramps és a Scientists energiáját közvetítette 2009-es bemutatkozásakor, aztán a 2011-es Mass Dreamen, a néhány elsöprő szám ellenére már utaltak jelek arra, hogy megzabolázzák magukat, míg aztán idén egy igazán letisztult, shoegaze elemeket magába foglaló posztpunk albumot hoztak ki, ami talán leginkább a Primary Colours-ös korszakát élő Horrorst idézi. Hogy mivel emelkedik ki a Disconnect a sok, sötét hangulatú, teátrális énekkel megtámogatott kortárs posztpunk album közül? Talán azzal, hogy olyan jól összejött ezen minden: az elődöktől ellesett panelek, a saját fűszer adagolása, a hitelesség, a visszafogottságon átsütő lendület egyvelegéből nemcsak egységes színvonalú massza, de emlékezetes számok is születtek.

Soft Metals - Lenses - 2013

Minden év végi lista tartalmaz olyan albumokat, amelyek inkább tekinthetők személyes kedvencnek, mintsem az adott zenei műfajt alapjaiban megrengető, forradalmi alkotásnak. A szintipopban utazó Soft Metals duó idei, második albuma pont ilyen. A valóságban is egy párt alkotó Patricia Hall és Ian Hicks sikeresen folytatja az első album „hipnotikus szintifutamok featuring éteri vokál” tematikáját (+ újra erős a smárolós vizuál), ám a szövegek és a zene által előidézett hangulatmódosító hatás még erőteljesebb, és időnként legalább olyan hátborzongató, mint a Twin Peaks bármelyik kocsmajelenete Julee Cruise-zal a színpadon.

 

Savages - Silence Youreself - 2013

A londoni, csak csajokból álló Savagesről ha csak azt mondjuk el, hogy egy újabb londoni posztpunk banda, hát, akár legyinteni is lehetne. Ám, aki vette a fáradságot, azon meglepetésként söpört végig a Silence Yourself Siouxsie Sioux-ra, PJ Harvey-ra, satöbbire hajazó ereje és kegyetlensége. Zajos gitárok, rideg valóság hol táncoltatóan, hol irgalmatlanul leverten.



Queens Of The Stone Age - ... Like Clockwork - 2013

Josh Homme egy élő legenda, nem csoda, hogy annyian remegve várták a visszatérést, ami aztán felemásan hatott: van közülünk, aki ha egy albumot kellene kiemelni 2013-ból, ezt választaná, mások elintézik egy vállvonogatós „rendben van”-nal. Tépelődős rokkszámok töltik meg a sok híres vendéggel (Alex Turner, Jake Shears, James Lavelle, sőt, Elton John) elkészített albumot, aminek alakulásába biztosan belejátszott az, hogy Homme talán 2010-ben majdnem ott maradt a műtőasztalon, így valószínűleg átértékelt 1-2 dolgot. Érzékeny macsóknak erősen ajánlott!



Primal Scream - More Light - 2013

Bár az idei év bővelkedett nagy nevek albumaiban (David Bowie, Nick Cave, Thom Yorke), néhány emlékezetes pillanaton túl ezek nem rejtenek komoly izgalmakat. Ezzel ellentétben, a Primal Scream sokadik LP-je rendesen meglepett minket; a megszokott hangzás ilyen rafinált újracsomagolását még a korán kijött, Kevin Shields gitárszólóval megspékelt „2013” sem jelezte előre. Sok albumról puffogtatták már „az egész olyan, mint egy nagy utazás” közhelyet, de mi mást írhatnánk, ha a More Light tényleg olyan? Rögtön beszippant, és csak kapkodjuk a fejünket a „River of Pain” sivatagi pszichedéliájának, a „Sideman” mocskos riffjeinek vagy a „Relativity” gonosz kattogásainak hallatán. A „Culturecide” pedig helyet kapna az XTRMNTR legjobb dalai között is. És ha ez nem lenne elég, a Deluxe Edition 2. lemez is bőven tartogat meglepetéseket, pl. egy fasza Grinderman feldolgozást. Mani pedig foghatja a fejét, hogy a Stone Roses világkörüli haknija miatt kimaradt az egészből.

No Joy - Wait To Pleasure - 2013

Ha shoegaze, idén mindenki a My Bloody Valentine visszatérő lemezéről beszélt, ami nem rossz ugyan, de közel sem lett volna ennyire túlértékelt, ha mindezt pl. Szegeden produkálja egy fiatal banda. Itt van ellenben a kanadai No Joy, akik a korábbi diszkrét kiadványaik mellé most odatettek egy igazán pöpec albumot. A Wait To Pleasure-ben kár lenne keresni sok újítást, de a shoegaze nem is erről szól, hanem a finoman rétegzett gitárzajról, ami mögül átsejlik a fülbemászó dallam, és megfelelő adagolás esetén az egész katyvasz előidézi pont azt az érzést, amit pl. az mbv-n kerestünk volna. Nem hiszed? Nézd meg a „Hare Tarot Lies” amúgy zseniális klipjét!

Nine Inch Nails - Hesitation Marks - 2013

Egy újabb NIN-album? Húúúúú! Na, ezt valószínűleg kevesen érezték azt gondolván, Trent Reznor eszköztárából valószínűleg majdnem mindent hallottunk már, aztán variálgathatja még évtizedekig, már sosem lesz olyan érdekes, mint a hőskorban. Van benne igazság, de azért nem mindegy, hogyan variálgatja azokat. A helyzet az, hogy jót tett neki a feleségével indított How To Destroy Angels, és izzadságszagú önismétlés helyett nagyon okosan összerakott önidézést hallhatunk igazi NIN-slágerekkel. Igaz, sok a középtempó, és a végére el lehet fáradni benne, de aki nem ragad le a laptopja hangszóróinál, hanem megfelelő eszközön hallgatja, könnyen megtalálja benne azt a pluszt, amiért kiemelhető ez most a „szokásos” kategóriából. Épp eléggé gitáros (kevésbé), épp eléggé elektronikus (inkább), épp eléggé NIN-es önmarcangolós.

Neils Children - Dimly Lit - 2013

Jó pár éve lecsengett már a 60-as évek pszichedelikus hangzását amúgy nagyon ötletesen újraértelmező zenehullám (lásd: The Last Shadow Puppets vagy The Coral), és a fene gondolta volna, hogy a korábban feszes posztpunkban nyomuló, majd rövid időre feloszló és kéttagúra fogyatkozó Neils Children fogja letenni a következő izgalmas lemezt a sorban. Az albumot Franciaországban vették fel, ami hallatszik is: a villanyorgona és a gitár összjátéka, valamint John Linger melankolikus szövegei tökéletesen passzolnak Godard és Truffaut világához.

Le Femme - Psycho Tropical Berlin - 2013

Van itt cold wave, punk, surf, miegymás, meg jó nagy adag francia attitűd, ami bohém, játékos poppá gyúrja mindezeket. A biarritzi központú, képlékeny felállású La Femme Psycho Tropical Berlinje a sajátos hangulat mellett az év legtáncosabb számát is nyújtja, igaz, az már hamarabb is kijött. Kicsit ez az album is hosszúra sikerült, de bőven ad annyit, hogy felkapd a fejed a sok egyenzene között.

Jon Hopkins - Immunity - 2013

Rég hallottunk annyi ütős elektronikus zenét, mint 2013-ban. És mint más stílus terén, itt sem a rég várt albumok, mint pl. a Daft Punk, a Moderat vagy a Fuck Buttons szólt a legnagyobbat, hanem a Disclosure és ez. Jon Hopkins számos kollaborációja (Imogen Heap, Brian Eno, sőt, Coldplay!) mellett már több mint egy évtizede magabiztosan építgeti saját, monoton és hideg ütemekre épülő, de érzelmes zongorafutamokkal és lágy zenei textúrákkal összeragasztott zenei világát, aminek az Immunity egyértelműen a csúcspontja. Az album első fele egy rendkívül erős, sodró ütembomba, klikkek és bípek rengetege, ami remekül passzol bármilyen időjáráshoz, napszakhoz vagy helyszínhez – gyakorlatilag megunhatatlan. A második rész viszont az elfáradt fülnek és agynak szóló ambient zene, tökéletesen megkomponált, finom megoldásokkal, kizárólag éjszakai használatra.

Jagwar Ma  - Howlin' - 2013

A Sydneyben alakult háromtagú zenekar az év egyik nagy berobbanása: a pszichedelikus hangulatot táncos ritmusokkal, elektronikus hangzással keverő modern Stone Roses szinte mindenhol elismerő kritikákat kapott a szaksajtóban. A Howlin' nem szolgalelkű megidézése a Madchester-fílingnek, a Jagwar Ma szerencsére nem is veszi túl komolyan magát, a drogok helyett is inkább a csajok izgatják őket. A negatív gondolatok felszabadult zenélgetésbe olvadnak, nekünk meg csak jár a lábunk és bólogatunk.

Girls Names - The New Life - 2013

A belfasti Girls Names a sötét hangulatú shoegaze albumok által inspirált előző albuma után meglepetésre most a korai Interpol vagy a Film School által (is) bejárt úton halad letisztult, többnyire melankolikus posztpunk/new wave hangzással kísérletezve. Az eredmény pedig egy nagyon egységes, sokszor önismétlő, de magával ragadó finom borongás.

Disclosure - Settle - 2013

Az a baj, hogy a Recorder pontosan azt írta erről az albumról, amit most itt szerettem volna, így ciki, nem ciki, idézet jön. „A Disclosure nemcsak a jelenlegi, új house-robbanás (kereskedelmileg is) legnagyobb durranásának számít hazájában, de röpke három éves pályafutásuk során már most világszerte követendő példának, ihlető forrásnak számítanak.”„Amiből merítenek, a kilencvenes évek elejének amerikai (soulos-r’n’b-s, illetve kemény pattogós) house-a és a kilencvenes évek végének (soulos-r’n’b-s, keményen pattogós) brit 2-step garage-a most jön éppen vissza.”„A ráérzés a korszellemre persze még nem lenne elég a mainstream sikerükhöz, ahhoz kellenek a dallamos, popformába öntött számaik, na meg az azokat már a nevükkel eladó, ügyesen kiválasztott vendégénekesek (AlunaGeorge, Ed MacFarlane, Jamie Woon, Jessie Ware, London Grammar, hogy az album szélesebb körben ismert közreműködőit említsük). És ebben rejlik a Disclosure titka: amit csinálnak az úgy tánczene, hogy közben rádióbarát popzene ”„A Settle az a fajta lemez, amely egyből adja, és aztán gyakran kívántatja magát, mert örömérzést gerjeszt a hallgatása.” Köszi Recorder!



Beach Fossils - Clash The Truth - 2013

A Clash The Truth olyan album, mintha egy alacsony költségvetésű amerikai független filmet néznénk, ami egyszerűen annyira emberi és szerény eszközökkel is találó, hogy az a furcsa érzése támad az embernek, itt az igazi mindennapok őszinte megjelenítése történik, ami katartikus a sok áldolog mellett. Azért ezt a hangulatot elérni egyáltalán nem egyszerű, lo-fi vagy olyasmi ide vagy oda. Lehet tucatalbumnak tekinteni a sok hasonló között, a Pitchfork sem volt elragadtatva, de ettől ez egy nagyon szerethető, kiemelkedő számokkal rendelkező anyag, és még Kazu Makino is feltűnik a Blonde Redheadből.



Arctic Monkeys - AM - 2013

Megírtuk már korábban is: ezt az albumot nem könnyű első hallgatásra megszeretni. Pedig nagy volt a várakozás, egyrészt a zseniális Glastonbury-koncert, másrészt pedig az előfutár „Do I Wanna Know?" miatt, ami lazán az egyik legjobb szám idén. Aztán jött a lemez, sok-sok, az előző két albumról ismerős amerika-komplexusos gitárriffel. Mégis: a srácok azt nyilatkozták, ez az album, amit mindig is el akartak készíteni, és most először tényleg eltalálták, hogyan kell egy igazán tökös, nem brit gitáralbumot összehozni. Igaz, hogy van rajta sok furcsa ooh-ooohhh, ooh-la-la-la, shoo-wop shoo-wop és egy meglepő R&B-s „...be my baby” rész, de az AM megjelenése után egyre többször ragadt bent a lejátszóban, erre pedig legutóbb nálunk a „Favourite Worst Nightmare” volt képes, na, jó, azért a Suck It And See is. Welcome back lads!

És a magyarok? Nézzük csak... Egyik kedvencünk a Gustave Tiger zajos, de fülbemászó bemutatkozó EP-je volt, aztán ott az énekesnőjét épp a Gustave Tigernek átadó 40 Days remek, keserédes, dream popos debütálása, és még szegedi favoritunk, a Médeia Fiai is odasújtott, hogy ne csak élőben lehessen élvezni megterhelő, pszichedelikus, dark blues-os, folkos noise rockjukat.
Hó Marci is új albumon búsongott idén, és ha már dalszerzők, említsük meg a Zombie Girlfriendes Szabó Benedek aktuális, magyar nyelvű önelemzését.
Nem igazán illik ide, de azért nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy amúgy meg Bobafett Vagány című száma volt az abszolút favorit, igaz, már 2012-ben kijött.
Satöbbi, satöbbi a Hangmástól az új Bëlgán át a Middlemist Redig, volt egy műsorunk, amibe több idei magyar megjelenést is bezsúfoltunk, illetve ismét a Recordert kell említenünk, ha el akartok mélyülni a témában.

Hallgasd meg kedvenc 2013-as számainkat tartalmazó mixeinket!