Többen leírták, elmesélték már, élőben mégis agyvérzés körüli állapotot idézett elő, amikor azzal szembesültünk, nemcsak hogy egy, a koncertektől kerítéssel elzárt területen piálhatunk csupán, de ráadásul csak egyfajta sört, és még vizet sem lehet kivinni a koncerttérbe. Mint utóbb kiderült, ez nem a fesztivál, hanem a lengyel szabályozás nonszensz harca a... nem is tudjuk, mivel. Persze, nem pusztán inni mentünk, de azért kényelmesebb egy laza sörrel a kézben a keverő előtt flangálni, mint a rácsok mögött gyorsan legurdítani a jéghideg cuccot, mert sietni kell a következőre. Vagy ottragadni a rácsosban, mert basszák meg.

Szerencsére amellett, hogy megtanultuk kijátszani a rendszert, a Magyarországon elképzelhetetlen, izgalmas line-up elfeledtette nagyjából a kényelmetlenségeket (ja, kezet mosni sem lehetett). Nagyon hosszú lenne részletesen beszámolni, úgyhogy csak 1-2 mondatban:

Péntek:

The Horrors – Mintha egy kezdő shoegaze-zenekart rosszul kevert volna egy fogalmatlan álszaki. Kár érte, valahogy nem állt össze az egész, és csak a sötét számokat erőltették, pedig jól esett volna egy Sheena Is A Parasite is... (Közben Black Heart Procession, amiről fájó szívvel lemaradtunk.)
Art Brut – Említett okok miatt a pia-kaja rész rácsai mögül néztük, pedig igazából erre kellett volna kimozdulni onnan. Viccesek, energikusak, élőben nem lehet olyan könnyen megunni, legalábbis ennyi idő alatt. (Közben Fennesz, egy újabb kihagyott csemege.)
The Fall – Amit kötelező volt megnézni. Mark E. Smith annyira csontrészeg volt, hogy megbolygatta szám közben a basszgitáros beállításait, aztán rátenyerelt a szintire, hogy nyomatékosítsa szinte teljesen kivehetetlen mormogását. Akik a legenda foglyai, azok révetegen nézték, akik nem, azok biztos nem most kezdtek rajongani.
A Place To Bury Strangers – Ami levitte a fejünket. Képtelenül hangos, képtelenül zajos, mégis otthagyhatatlan. Kb. 20 percre bekapcsolva felejtették a képtelenül gyilkos strobit is, csak hogy tényleg minden eltúlzott legyen. Állat. (Közben Tindersticks, aminek az utolsó számára értünk oda. Kedves, kicsit öreges, és nagyon-nagyon profi, hangulatos koncert.)
Trans Am – A nap legemberközelibb koncertje. Dobos: “I'm horny. Are you horny?” Közönség: “Yeaaah!” Dobos: “That's weird...” A szintis/énekes áttetsző ruhája, és az elképesztő pontossággal, ötletességgel és mozgással játszó dobos bebizonyította: nem elég album alapján ítélkezni.

Tindersticks:

















Szombat:

Archie Bronson Outfit – Furcsa lebernyegekben, kérlelhetetlenül. Delejező rokk, és ezúttal nagyon jól szólt a nagyszínpad. Nincs hiányérzet.
These Are Powers – Ez valami olyasmi, amit inkább élőben kell hallgatni. Turnéjuk befejező állomása volt Katowice, igazi felszabadult elektronikuskodás.
Mew – Megint csak rácsok mögül, ezért is kár. Sosem volt egy kiemelkedő zenekar, de élőben ők is össze tudnak szedni annyi dalt, hogy érdekesek legyenek.
Dinosaur Jr. - A fesztivál egyik legjobb koncertje. A világítóan őszhajú Mascis tehetsége nem fakult meg, ez is nagyon jól szólt, a szólók, a nyöszörgő ének mind a helyén. Egy másodpercig sem unalmas.
Lali Puna – Igaz napzáró cukiság. Bár az énekesnő meglepően képzetlen hangúnak tűnt az albumokhoz képest, azért kisugárzása és a jó dalok elvitték az egészet, a lehető legkellemesebb éji zene.

Dinosaur Jr.:

Vasárnap:

Bear In Heaven – Fura látni, hogy ezek a zenekarok, akiket, mondjuk, a Pitchfork magasztal, valójában egyszerű kiszenekarok, kicsi közönséggel, rövid programmal. Na, ez például albumon jobb, de azért szimpatikusak, a bajszos énekes pedig mindig átütő látványelem.
Casiokids – Megint rács mögül, messziről. Csak annyit hallottunk, hogy jobb lenne közelebb. Indie is, elektronikus is, északi is. Mindegyik jó értelemben.
Dum Dum Girls – Mókás girlpower, és bár minden számuk majdnem ugyanolyan, jól néznek ki így együtt, van benne sodrás, dallam, báj, dög.
No Age – Megint rácsok mögül, és megint nagyot veszítve. Óriási hangulat, meglepően nagyszínpadbarát rokkolás, egész nagy közönség. Valahol még meg kell nézni.
The Raveonettes – Ami után azt hittük, jobb nem jöhet. Tökéletes ének, tökéletes helyeken tökéletes hangosítással megszólaló zajok, slágerek, szívhez szólás. Dán precizitás, de mégsem hideg pontosságú hakni.
The Flaming Lips – És aztán tátva maradt a szánk kb. egy órára. A Flaming Lips olyan show-t rittyentett, hogy a zene szinte mellékes szerephez jutott, de abban sem volt hiba: semmi felesleges művészkedés, csak olyan dalok, amik egy ekkora színpadon megállják helyüket. A látványt csak képekkel lehet bemutatni, csatolok is 1-2-t. Ez az amerikai profizmus, de a Raveonettes-hez hasonlóan ez sem lélektelen: teátrális, mégis emberi és őszinte.
Shining – Két számra néztünk csak bele a norvég keménykedésbe, de ha ezt metálnak lehet nevezni, akkor lehet, megszeretem a metált.
Anti-Pop Consortium – Hazamenés előtt az utolsó 2 szám a rohadék kerítés mögül. Apokaliptikus hip-hop, kár, hogy le kellett lépnünk a korai hazaindulás miatt.

The Flaming Lips:




































A lengyel zenekarok ideje sajnos inkább arra volt jó, hogy végre ételhez, italhoz jussunk, de a Hey nem volt rossz, és a Lenny Valentino (“az OFF Sziámija” - a szervező zenekara), a Kryzys sem üldözött el. Majd viszek lengyel zenéket a rádióműsorba, mert minden látogatónak járt egy CD, plusz egy nagyon dizájnos kis könyvecske az előadókról, a fesztiválról. Idén 5 éves fennállását ünnepelte az Off, ami ha az ostoba kaja-pia elzárást feloldanák Lengyelországban és az infrastruktúrát fejlesztik (idén új helyszínen rendezték), biztosan Közép-Európa legvonzóbb fesztiváljává válhat. Az előadókon nem múlik. Ja, és 8400 Ft volt a 3 napos bérlet, a sör kb. 430 Ft. Elég jó szponzorokat gyűjtöttek, ha ilyen jegyárral és katasztrofális vendéglátós megoldással ez rentábilis.

 
(A fényképek sajátok, mert az mégiscsak személyesebb, de itt most csak ennyi, nem volt türelmünk többet beszúrni. Az OFF Facebook oldalán vannak hivatalos képek, de biztos később a honlapjukra is felkerülnek.)